betűk = [A, B, C, D, E, F, G, H, I, J]

for betű in betűk: 

     print(f"{ord(betű)}    {betű}") 

Kódsorok magyarázata 

betűk = [A, B, C, D, E, F, G, H, I, J]

🔹 Ez a sor egy listát hoz létre, amelyben a A, B, C, stb. nevű változók szerepelnek. 

for betű in betűk:

🔹 Ez egy for ciklus, amely végigmegy a betűk listán. 

🔹 Minden egyes iterációban a betű változó felveszi a lista egy elemét (pl. 'A', 'B', stb.). 

🔹 Így a ciklus sorban feldolgozza az összes betűt.

      print(f"{ord(betű)} {betű}")

🔹 Ez a sor kiírja a betű ASCII-kódját és magát a betűt. 

🔹 Az ord(betű) függvény visszaadja a karakterhez tartozó számkódot (pl. 'A' → 65). 

🔹 A print formázott szöveget ír ki: először a szám, majd némi szóköz, aztán a karakter.

Az ASCII kódtábla meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, csillogó számítógépbirodalom, ahol a betűk, számok és jelek mind együtt éltek. De volt egy nagy gond! Minden királyságban más nyelvet beszéltek, így a betűk és számok nem értették egymást, amikor egyik számítógépből a másikba akartak utazni.

Ekkor egy bölcs varázsló, akit Mr. ASCII-nek hívtak, elhatározta, hogy segít. Fogott egy varázspálcát (ami igazából egy okos ötlet volt), és megalkotott egy titkos térképet, amit ASCII kódtáblának nevezett el. Ebben a térképen minden betűnek, számnak és jelnek saját kis varázslatos száma lett, így bárhol is jártak a világban, minden számítógép ugyanúgy felismerte őket.

A kicsi "A" például a 97-es számot kapta, a nagy "B" a 66-ost, és még a szorgos szóköz is helyet kapott a 32-es szám alatt. Ettől kezdve, ha egy számítógép azt mondta, hogy "72 101 108 108 111", minden másik számítógép boldogan felismerte: "Hello!"

Így történt, hogy a betűk és a számok végre békében és harmóniában élhettek, és az üzenetek soha többé nem keveredtek össze. Az ASCII kódtábla azóta is őrzi ezt a rendet, hogy minden üzenet elérjen a címzettjéhez, akár egy varázslatos palotába, akár egy egyszerű kis telefonba.

És így éltek boldogan az adatok, míg világ a világ! ✨